"Gyermekkorom legmeghatározóbb szakaszait töltöttem kórházban, és nem volt egyszerű a kórház után sem..."

50 éves a Magyar Gyermekonkológiai Hálózat!

Ez alkalomból indítottuk el a Gyermekgyógyultak facebook csoportot, ahova várjuk mindazokat, akik az elmúlt 50 évben az ország valamelyik gyermekonkológiai központjában gyógyultak.

Most Ádám meséli el hosszú és küzdelmes történetét a gyógyulásról.

Az én történetem 2003 májusában kezdődött, amikor az általános iskolában az orvos elküldött vérvételre, mert mindig nagyon hamar elfáradtam a tornaórán.

A vérkép után a szombathelyi gyermekonkológiára küldtek. Amikor kiderült a pontos diagnózis 8,5 évesen, nem is igazán érettem mi zajlik körülöttem. Itt találkoztam kezelőorvosommal, Dr. Masát Péterrel, akinek fantasztikus személyisége, kiváló szakmai tudása és mindig nyugodt hangja, tekintete a biztonságot jelentette számomra.

Hosszú, nehéz 2,5 év volt kemoterápiákkal, fájdalmas beavatkozásokkal. A mai napig megvannak a rossz és jó emlékek, a szerzett barátságok, kapcsolatok. A kezelések végeztével úgy nézett ki, minden a helyére került, visszamentem az általános iskolába.

Aztán eljött a 2009-es év, kezdődött a középiskola. Decemberben azonban állandó fáradtság miatt egy vérvételen kiderült, hogy valami nincs rendben. További vizsgálatok során kiderült karácsony előtt, hogy kiújult a betegségem.

Nagyon padlóra kerültem, úgy éreztem, most vége mindennek. 16 évesen nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy elvesztem a szabadságom. Ekkor már tisztában voltam a betegségemmel; tudtam, januártól nem mehetek vissza a középiskolába, és újabb hosszú hónapok következnek a kórházban kemoterápiával.

Felkerültem csontvelő-transzplantációra a budapesti Szent László kórházba. Ott találkoztam Dr. Kriván Gergellyel, valamint a transzplantációs csapattal, orvosokkal és nővérekkel.

2010. augusztus 10-én eljött a nagy nap: ekkor kaptam meg a húgom őssejtjeit. Kezdődhetett a várt izgalom, hogyan tolerálja a szervezetem az idegen sejteket. Egy hónapos bezártság a steril bokszban. Nagyon nehéz hetek voltak számomra, de a családom és szeretteim számára talán még nehezebb. Aztán 2010. szeptember 20-án szabadulhattam a steril bokszból, és kezdetét vette a hosszú rehabilitáció.

A rehabilitációs időszak sem volt zökkenőmentes. Megrepedt a tüdőm, majd légmellet is kaptam. Így mai fejjel belegondolva, azt hiszem minden „jót” sikerült 20 éves koromra kipróbálnom.

Magántanulóként érettségiztem, utána mehettem csak vissza közösségbe. Gépészmérnökként végeztem és dolgozom jelenleg is.

Gyermekkorom legmeghatározóbb szakaszait töltöttem kórházban, és nem volt egyszerű a kórház után egyik alkalommal sem, mert mi, akik ezeket a dolgokat átéltük, nem leszünk már olyanok, mint az átlagos gyerekek/felnőttek. Kevés ember van, aki megérti ezeket a dolgokat, és el tudja egyáltalán fogadni.

Hálása vagyok mindazoknak, akik biztos menedéket jelentettek nekem, és lehetővé tették, hogy a családom körében erősödhessek, gyógyulhassak!